Hazai gyakorlat - WEBSITE X5 UNREGISTERED VERSION - Várossá nyilvánítás

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Hazai gyakorlat

A várossá nyilvánítás elmúlt időszakban kialakult hazai gyakorlatával mi magunk és számos kollégánk foglalkozott részletesen, de örömmel adunk egy rövid összefoglalót itt is. Annyi bizonyos, hogy mint minden térfolyamatban, ebben is felfedezhető sajátos mintázat, de végső soron a helyi és eseti faktorok jelentősége oly nagy, hogy hiba volna azt gondolni, hogy létezik a folyamat mögött valamilyen átfogó logika, esetleg magyarázó elv.
A várossá nyilvánítások szórványosan már a 20. század első felében elkezdődtek, majd – politikailag erősen motiváltan, a rendszer „új városait” előnyben részesítve az 1950-es években is folytatódtak. Nem teljesen függetlenül az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciótól, az 1970-es években felgyorsult az intézményekkel bőven ellátott, járásközpont szerepű kisvárosok szerepének formális elismerése, majd az 1980-as évek közepén és végén (1989-ben tömegesen) a korábbi járásszékhelyek maradéka is előrelépett.


Városi jogállású települések számának változása Magyarországon (Budapesttel együtt, de a később a fővároshoz csatolt városok – pl. Újpest – nélkül) – Szerk. Pirisi G.

A rendszerváltás utáni gyakorlatra az, a jogi szabályozás kapcsán részletezett helyzet nyomta rá a bélyegét, hogy ugyan született részletes szempontrendszer a pályázatokhoz, de a szempontokhoz a legújabb időkig nem kapcsolódtak célszámok, teljesítendő paraméterek, vagyis nem volt, a nagyközségi rangon kívül 1990 és 2012 között egyetlen „kemény” kritérium sem. Ennek következtében a pályázatok elbírálói igen tág lehetőségeket kaptak a mérlegelésre (amivel, szögezzük le, megítélésünk szerint többnyire bölcsen éltek). A szabályozás védelmében el kell mondani: lehetetlen volna számszerűsített, ugyanakkor igazságos küszöbértékeket kitűzni bármely mutató tekintetében. Ugyanaz a lélekszámú, gazdasági vagy társadalmi fejlettségű nagyközség egész „mást jelent” a mezővárosias alföldi, az aprófalvas dunántúli vagy az agglomerálódó fővárosi környezetben: amíg adott értékek a központi szerepeket jelezhetik az egyik térségben, nem biztos, hogy kiemelik a másikban. Egyszerűbben megfogalmazva: az ezer főt nem sokkal meghaladó zempléni Pálháza vagy a háromezer lakosnál valamivel többel büszkélkedhető ormánsági Sellye betölthet központi funkciókat a saját aprófalvas környezetében, de valósággal „elvesznének” Békés vagy Pest megyék eltérő településföldrajzi adottságú térségeiben. Ugyanakkor nyilvánvaló volt már a törvény elfogadásának pillanatában, hogy a gyakorlatban ez a helyzet igen sok vitát eredményezhet, hiszen a cím odaítélését tulajdonképpen az egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette.


A várossá nyilvánított települések száma és átlagos népességük (1986-2007) – Szerk.: Pirisi G.

A fentebb részleteiben bemutatott folyamat és gyakorlat elkerülhetetlenül a városok számának gyors növekedéséhez vezetett. A cím odaítélése sajátos ciklikusságot mutat (ld. ábra). A törvény a(z) (önkormányzati) választások évében nem engedélyezi új városok avatását, minden kormányzati időszakban tehát három esély állt a pályázók rendelkezésére. 1990 és 2005 között egyértelmű tendencia volt, hogy az első évben viszonylag kevés nagyközség lépett előre, majd a ciklus végén lényegesen több – ha úgy tetszik, a kezdeti megszorításokat az új választások közeledtével a bőkezűbb osztogatás váltotta fel. A címet elnyerők számát és a (benyújtott pályázatokhoz viszonyított) arányát tekintve a jeles eseményekhez (rendszerváltás, EU belépés) kötődően egyfajta „amnesztia hangulat” is tapasztalható, az aspiránsoknak ezekben az esztendőkben jobb esélyeik voltak. Folyamat azonban egészében véve 2009-ig tendenciájában is gyorsult. 2010 után, a közigazgatás átalakításával kapcsolatos új törvények hatályba lépéséig felfüggesztették a várossá nyilvánításokat. A 2011-es és 2012-es esztendők „városmentes” évek voltak, nem meglepő módon jelentős „elhalasztott kereslet” jelentkezett a települések között. A 2013-ban a címet végül elnyerő 18 település ugyan elmaradt végül a 2009-es, „ciklusvégi” csúcstól, de nagyjából megfelel 2007 és 2008 összegének. Ezzel együtt új jelenségként jelent meg, hogy a törvényi változások miatt ebben az évben először már nem volt szükséges a nagyközségi cím a pályázat sikeres benyújtásához.
A várossá nyilvánítás hazai gyakorlatát vizsgálva az 1990 után városi címet nyert települések többé-kevésbé egyértelműen besorolhatók valamelyik komplex településtípus egyikébe az alábbiak közül:

  • A térszerkezeti típus valamely kistérség vagy mikrotérség központja, általában sokoldalú funkciókat koncentrál, különösen a humán területen. Az 1990-es években az ilyen típusú települések még jellemzően viszonylag fejlett középfokú intézményhálózattal nyerték el a városi címet, vagy legalábbis kistérségi kiterjedésű városhiányos terület központjaiként funkcionáltak. Ebbe a csoportba sorolhatjuk például Aszód, Szentlőrinc, Sásd, Tiszaföldvár, Sellye vagy Szendrő városait. Az elmúlt években a városhiányos területek összezsugorodásával a potenciális városok körében egyre gyakrabban találkozunk olyan településekkel, ahol inkább a kiterjedt alap-, semmint a középfokú vonzáskörzet a jelentős. Egyre kisebb az ebbe a csoportba sorolható városok átlagos lélekszáma is, és e két tényező eredőjeként az intézményhálózat is egyre kevesebb elemet számlál. A szerepkör már inkább csak mikro- és nem kistérségi (járási) szintű. A 2000 utáni „hullámból” például Nagybajom, Kadarkút, Cigánd, Pálháza és Őriszentpéter sorolhatók ide, a legutóbbi évekből pedig Csákvár, Jánosháza, Aba, Gyönk vagy Mágocs.
  • A gazdasági-foglalkoztatási típus egy-egy nagyobb, vagy több versenyképes közepes vállalkozás jelenlétével vált környezete legfontosabb gazdasági központjává, legfontosabb jellemzője a pozitív munkaerő-mérleg. Ezek a települések általában dinamikusan fejlődnek, köszönhetően az élénk gazdasági tevékenység önkormányzati költségvetésben is megnyilvánuló bevételeiben. Ilyen település például a 2007-ben várossá lett nagyközségek közül Körösladány, a korábbi évekből például Jánossomorja, Répcelak, Bábolna vagy Bóly, az utóbbi években pedig Lébény, Újhartyán vagy Sajóbábony. Közös jellemzőjük, hogy foglalkoztatási szerepkörük jelentősége általában jóval meghaladja általános funkcionális fejlettségüket.
  • A klasszikus üdülőtelepülések képezik a következő csoportot, ahol gyakran találhatunk egészen kis lélekszámú városokat is. Hagyományos értelemben vett vonzáskörzettel nem igen rendelkeznek, oktatási, igazgatási vagy egészségügyi szempontból általában nem számítanak központi helynek, illetve központiságuk sokszor csak a legszűkebb környezetükre terjed ki. Másrészről viszont egyedi vonzásuk (pl. vendégkörük) gyakran országos, illetve nemzetközi, továbbá igen magas vállalkozás-sűrűség jellemzi őket, így általában foglalkoztató központként is működnek térségükben (bár a szezonalitás és a vendéglátási ágazat sajátosságai miatt ez nem minden esetben jelenik meg a statisztikákban). Lélekszámuk alapján a legkisebb városok között vannak. A csoport tipikus képviselője Balatonföldvár, Zalakaros, Velence, Harkány, vagy a 2007-ben városi címet elnyert Bük (amely sok szempontból átmenetet képez egy hagyományosabb, mikrotérségi központ felé). Az elmúlt három alkalommal az üdülőhelyként besorolható pályázók általában sikerrel kandidáltak (Balatonkenese, Igal, Zamárdi), még akkor is, ha anyagi erejük nem volt fogható a fentiekben említettekhez.
  • Különleges csoportot képeznek az imázs-típusba sorolható új városok: itt a településnév lényegében márkanévként működik, valamely kulturális vagy turisztikai termék, attrakció jelenti a település ismertségének a bázisát. Ezek általában valódi vonzáskörzettel nem rendelkeznek, de ismertségük széleskörű. Ebben a csoportban a korábbi évekből találunk „ipari” településeket (pl. Herend), sajátos miliővel jellemezhető egyházi központokat (Pannonhalma, Máriapócs), a városi címet többé-kevésbé „történelmi jogon” elnyerő településeket (Visegrád), de a leggyakoribb mégis csak a borászatukkal kiemelkedő új városok (korábbról Villány, Badacsonytomaj, az utóbbi évekből például Hajós, Verpelét).
  • Végül, de nem utolsó sorban beszélni kell az agglomerációs típusról is, amely az utóbbi években egyre növekvő számban adott új kisvárosokat. Ezeken a településeken a lakosságszámnak rendkívül gyors növekedéséhez az infrastruktúra kiépülése csak a legutóbbi években kezd felzárkózni. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy homogén csoportot alkotnának. A Budapesti agglomerációban egyébként is megfigyelhető társadalmi kétarcúság az új városokban is tükröződik, de a tekintetben is van kettősség, hogy míg a legsikeresebb agglomerációs városok a népességnövekedés után eredményesen építették fel saját, városias arculatukat és szerepkörüket (Törökbálint, Piliscsaba, Diósd, Veresegyháza, Kerepes), vagy eleve mezővárosias hagyományokkal rendelkezve álltak dinamikus pályára a szuburbanizáció révén (Zsámbék), addig mások jobbára csak jelentős népességükkel emelkednek ki (Isaszeg, Halásztelek). A típust megtaláljuk vidéki településeink környezetében is, Miskolc számos (Alsózsolca, Felsőzsolca, Onga…), míg Szeged (Sándorfalva), Debrecen (Hajdúsámson), Pécs (Kozármisleny) és Dunaújváros (Rácalmás) egy-egy szatellit-várossal rendelkezik – egyelőre.


 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz